A szerencse háza
Jellegzetes Will Ferrel-vígjáték, az ezekben megszokott figurákkal, mimikákkal, és persze szinkronhanggal. Ezek lényegében mindig az agykikapcsoló idétlenkedésekre épülnek, és ezeknek a filmeknek is megvan a helye és a nézői. (Magam is bedobok néha egyet-egyet).
Jelen filmben is megvan minden szokásos elem: matinéfilmekre jellemző látványvilág, picit lüke, de kedves és gyermeküket szerető házaspár stb. (Will Ferrelnek amúgy az apuka-szerep nagyon jól áll.) A szülők szeretett leánygyermeke épp egyetemre megy - felvették, csakhogy (ismert fordulat), a tandíjra nincs kerete anyukának és apukának, akik a vígjátékokban megszokott meggondolatlan (sokszor idétlen) ötletekkel igyekeznek azt előteremteni.
Azt, hogy mégsem teljesen matinéfilmmel van dolgunk, a szóhasználat kezdi jelezni egy idő után: bizony a nyelvezet néha elég simicskás, röpködnek a bazmegek, picsák és szopások.
Mint ahogy a biológiai működésünk altesti elemeire építő - hagyományosan csak a ZS-kategóriás filmekben használt - poénok is figyelmeztetnek arra: ezúttal nem családi vígjátékot kapunk - sajnos.
Jobban jártunk volna, ha Will Ferrelék megmaradnak a megszokott zónában: néha a megszokott dolgok üdítőbbek lehetnek, mint a túl merész újítás. Itt ugyanis átesnek a ló túloldalára: ugyanis nemcsak a családi matinévígjátékok bugyuta "rózsaszínjét" vedlik le, hanem az ízlést is. Legyen bár az említett zsáner ízlése túl óvatos vagy tól bumfordi, egy erénye mindenképp van: megmarad a műfaj befogadható keretein belül.
Itt a film készítői ezen kereteket úgy törik át, hogy rögvest hasra is esnek, és - úgy tűnik - egyenesen arccal egy rakás szarba - más nem magyarázhatja a gátlástalan igyekezetet a szereplők bunkóvá formálására.
És ennek a néző mellett maguk a főhősök esnek áldozatul: elvesztik lassan a fentebb jelzett lüke de kedves státuszukat, és lassan átváltoznak kerülendő, kínos alakokká. Itt pedig nagyjából el is vesztettük a vígjátékot és a gondtalan kikapcsolódást. Amíg ugyanis még megmaradnak kétbalkezes, de jószándékú balekoknak, addig viszonylag rendben van a dolog. Akkor válik kínossá a film, amikor a szereplők előbb idiótákká, majd bajkeverő kreténné válnak - és nem a szerethető fajtából.
Hogy meggondolatlan (pénzügyi) manőverekbe kezdenek, az OK, ez belefér egy könnyed vígjátékba; hogy számos helyzetben csak a komoly felnőtt látszatát igyekeznek fenntartani, miközben reménytelen lúzerek, az is teljesen rendben. De amikor már
Bár a film többször is jelez a szándékoltan túlzó elemekkel - mimika, filmes mémek, hangok, szavak túljátszásával -, így akár (ön)paródia is lehetne, a kellemetlenkedő, kötekedő részeket az ember szíve szerint áttekerné - és ez elég rossz jel egy mozinál.
Ne legyen félreértés: a filmnek sok jó része és jelenete van, és Will Ferrel - meg a többi színész is - jól játszik (a rendezői instrukciókról nem ők tehetnek). Számos jó geg jelenik meg, kaagtató jelenet is van bőven. Nekem az is bejön, hogy - szerethető érzelgősséggel - itt egy olyan család jelenik meg, ahol a szülők is szeretik a gyereküket, és a gyerek is a szüleit.
Csak az említett elbunkosodás rontja el az élményt.
Összefoglalva: aki a Will Ferreltől megszokott családi vígjátékokat kedveli és várja, az gondolja meg alaposan a megtekintést, lehet, hogy érdemes ezt most kihagyni.
Aki viszont vevő az alpári, a főhősök kreténségét tollhegyre tűző agymenésekre, az bátran belefoghat.
A rendező-forgatókönyvíró nehéz idők tanúja: elszenvedője és dokumentálója. Ha már akaratlan átélője volt az eseményeknek és az embert próbáló korszaknak, s megadatott számára, hogy kamerával a kezében jelen legyen, hát konok következetességgel készíti szubjektív lenyomatait, a mának és a jövőnek. Erről szól laza füzérű, önéletrajzi ihletésű Napló-sorozata: Napló gyermekeimnek (1984), Napló szerelmeimnek (1987), Napló apámnak, anyámnak (1990), Kisvilma - Az utolsó napló (2000). Ha címében nem is, tartalmában mindenképp az életműnek ebbe a vonulatába tartozik A temetetlen halott, koronája (és talán lezárása?) a korábbi tetralógiának. 
