Én, Pán Péter
James M. Barrie nevét Pán Péter meséje révén jegyzi az utókor. A skót író nem igazán tűnt irodalomtörténeti unikumnak mindaddig, amíg az 1900-as évek legelején papírra nem vetette, s be nem mutatta Sohaország lakóinak történetét.
A gyermekhős kalandjairól szóló mesefilm 2004-es bemutatója után idén került a mozikba az Allen Knee színművének felhasználásával készült Én, Pán Péter, amely ezúttal Barrie-nek, az alkotónak kívánt méltó emléket állítani.
A film rendezője, Marc Forster (Szörnyek keringője) számára a látvány legalább annyira fontos összetevője a filmnek, mint a színészi hitelesség, a képek által keltett varázslat pont annyit nyom a latban, mint az érzelmeket kifejezni hivatott emberi arc. Egy igazi humánus rendező hívott életre egy olyan kort, amelyben még több volt a hit, egy olyan helyzsínt , aol a színek igazán magukkal ragadóak, és e teret olyan mesébe illő figurákkal népesítette be, mint a gyermekarcú Johnny, a Hook kapitányt hajdan megtestesítő Dustin Hoffman vagy maguk a gyerekek.
A film minden korosztályban megtalálja rajongóit,, mint a vérbeli mesefilmek általában, hiszen értelmezési szintek, nézőpontok sokaságát kínálja. A darab sikeresen eleveníti fel a gondolatot, miszerin az ember csakis önmaga, a saját képzelete segítségével teremt(het)i meg aazt a világot, azt a valóságot, amelyben boldog lehet - és ez akkor is így van, ha nem tudunk róla. E gondolat tudatosítása pedig önmagában is méltánylandó. Persze, ha valakinek minderről mégis a giccs jut eszébe, érthető, bár az amerikai mainstream stílusára gyakran oly jellemző érzelmesség itt megalapozott: agy aztán a szándék ezúttal célba is találhat.
Címkék: Pán PéterA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
