Közel az orgazmushoz
Lars von Trier: A nimfomániás 1. rész
Kezdjük azzal, hogy külön kell írnom a két részről, mert teljesen mások. Nem akarom lelőni a poént, de már az a tény, hogy az első részben a tényleges történéseket Stacy Martin játsza - Gainsburg csak a mesélő -, míg a második részben Gainsburg egyedül alakítja a főhőst, szóval már ez jelentős különbség. De erről majd később.
A nimfomániás - mondjuk főleg a 2. rész - számomra pontosan olyan, mint amikor az ember hosszú percek óta egész közel van az orgazmushoz, de csak nem akar összejönni. Nagy érdekes, nagyon megragadó, ígéretes - de valahogy a katarzis elmarad.
A film marketingje, hírverése főleg az explicit szexjelenetek és meztelenségek körül forgott - meg kell mondjam, ennek ugyanúgy nem örülök, mint ahogy a Taxidermiánál sem örültem neki. Miért is?
Egyrészt mert az ilyen hírverés öngól: azt sugallja kimondatlanul, hogy a film tartalmi része, mondandója, fényképezése stb. nem elég érdekes önmagában ahhoz, hogy bevonzza a nézőket, és kénytelen szexszel, meztelenséggel és vérrel "eladni" magát a film.
Nem túl bölcs dolog az ilyen kétes hírnév.
Másrészt: gratulálok, ha valakinek 2014-ben még polgárpukkasztó vagy szenzáció tud lenni a vásznon egy mell, egy hímtag, egy punci vagy egy kefélés. Nem, nem az agyonrágott "egyre feljebb kerül az ingerküszöb"-dolog miatt - nem hiszek ebben, és nem is szeretném, ha így lenne -, hanem mert ma már két kattintással - vagy akár anélkül - gigabájt mennyiségben lehet meztelenséget és szexet/pornót találni, látni (kb. elég, ha egy reklámot megnéz az ember).
Természetesen egészen más egy "rendes" mozifilmben (játékfilmben) látni ezeket, de épp ezt akarom mondani: ne magában az legyen szenzáció vagy érdekes, hogy meztelenség vagy dugás van a filmben, hiszen azt önmagában sokkal kevesebb "energiával" tonnaszám lehet nézni - nem: legyen az az érdekes benne, AHOGY fényképezik; AHOGY eljátsszák; a dramaturgiai szerepe stb. OK? Tehát a hagyományos játékfilm-erényektől legyen érdekes, és ne attól, hogy hú, mutatnak egy szopást.
No, eddig a hírverésről. Most jön a jó hír: magában a filmben sokkal-sokkal kevesebb szex van, mint gondolná az ember. És ez jó: nem azért, mert prűd lennék, hanem mert ezeknek a jeleneteknek valóban csak illusztráló szerepük van a történetben. Éppenséggel lehetnének pusztán megrajzolva is a szex-jelenetek, az sem változtatna sokat a filmem. Szóval Trier okosabb, mint a marketingesek, ez megnyugtató.
Mert mi is a történet? Egy összevert, kedves, kicsit félénk nő meséli el, hogy az élete a nimfomániája körül zajlott. Az elmesélt "kalandok" jelennek meg flashbackben, és hallgatója, egy egyedül élő (remete?) idős úr, bölcs toleranciával és filozofikus hozzáállással.
A történet mondanivalója, tanulsága annyira klasszikus, hogy nyugodtan leírhatom, nem árulok el vele titkot annak sem, aki még nem látta a filmet: természetesen az jön le, hogy a szinte kényszeres, rutinszerű folytonos szexkalandok mellett-miatt a hagyományosan legfontosabb dolgokról az életben lényegében lemarad a főhős. Nem is gondoltam volna Trierről ilyen "konzervatív" nézeteket, de ezt a sztorit nehéz máshogy értelmezni.
Joe tehát a világgal való kapcsolatát és saját öntudatát is nagyrészt a szexben éli meg. Ez még nem lenne baj, a gond ott kezdődik, hogy igazából soha nem szexel szegény, a szó teljes értelmében. A szex majdnem mindig valami helyett van jelen: szerelem helyett, család helyett, felfedezés helyett stb.
A tanulságot még ki is mondatja az egyik szereplővel, Joe barátnőjével - "A szex titkos összetevője a szerelem" -, nehogy a nézőnek esetleg ne jusson eszébe.
A nimfomániás hősnője, Joe - filmesztétikai értelemben persze "antihős" - amorális ember. Vigyázat: nem immorális, hanem amorális, tehát gyakorlatilag nem tud mit kezdeni a morális vetületével a történéseknek. Érdekes, hogy az "amorális" szóban benne rejlik az "amor" (a szerelem istene) szó is - ez persze csak véletlen.
Gond nélkül megfér pl. az életében a mániákus szex-kalandozás mellett a polgári elvárásoknak való megfelelés: szépen terített asztal, szófogadó titkárnő stb. - viszont azt már nem tudja kivédeni, hogy egy család szétzuhanásának okává váljon (Uma Thurman nagyjelenete - nagyon kemény!).
Igazságtalan vagyok persze egy kicsit, mert igenis megjelenik a szerelem Joe életében - de olyan zilált, megfoghatatlan módon, hogy nem képes betölteni az életét.
Ami zavar engem: nem kapunk igazán választ arra, hogy miért is alakul így Joe élete. Gyerekkora érdekes és tartalmas lehetett, az emlékei azt mutatják, hogy apja megkapó emberséggel mutatta neki a világ érdekességét és szépségét.
A Joe által adott egyik magyarázat - "Mi ellen lázadtunk? A szerelem ellen" - még a kamaszok csapongó, a realitásokat sokszor nélkülöző gondolkodását ismerve is felszínesnek tűnik; azt megértjük, hogy egy kamasz lánynak a szerelem komolyságát, érzelmi sokféleségét és kötöttségeit nem könnyű eleinte feldolgozni - de azt is tudjuk, hogy nagyon is vágynak rá.
Valószínűleg maga sem tudná megmondani, hogy miért is van ez az egész: a korábban már említett egykedvűség végig feltűnő a filmben, Joe-t nem érintik meg igazán a kalandok, nem látjuk, hogy tényleg élvezné az egészet, inkább tanácstalannak tűnik. (Ez a tanácstalanság jelenik meg aztán hátborzongatóan a már említett család-széthullás jelenetben. Hogy Trier nagy rendező, az itt derül ki: ennél a jelenetnél végig a hideg futkos az ember hátán, feszengünk és rosszul érezzük magunkat, és itt nyilvánvalóan pont ez volt a cél.)
A Joe-t befogadó férfi nem botránkozik meg: a történeteket igyekszik a világ rendjébe illő folyamatoknak felfogni - ő is amorális? -, sőt, magasabb szintre-összefüggésbe helyezni. Általnosan érvényes biológiai, matematikai, esztétikai tételekkel rendezi el a hallottakat - viszont Joe történetei nagyon is személyesek, nem működik rájuk az általánosítás. Ez a kétféleség ad egy kellemes feszültséget a filmnek.
Ezek a tudományos és esztétikai tételek egyébként megejtően illusztrálják, hogy bár a férfi igyekszik mindenre valami magyarázatot találni - az ő élete nyilván úgy telt, hogy mindenre volt magyarázat -, Joe sorsára mégsincs racionális magyarázat - ezt erősíti az, hogy Joe ezekről az ismeretekről nem hallott még, de egykedvűen tudomásul veszi őket. Gond nélkül beépíti a történeteibe, de nem váltanak ki belőle semmilyen lelkesedést.
Kár viszont a sok "kötelező gyakorlatért": az ember némi filmes rutinnal tudja, hogy Joe szűzességének elvesztése "természetesen" érzéketlen, viszataszító és lehangoló módon fog történni; előre tudjuk, hogy az első rész lezárása az lesz, hogy a főhős maga is szembesül azzal, hogy nem is élvezi az egészet stb. Trier megengedhetné magának, hogy az obligát elemeket kihagyja (néha mi, nézők is tudunk ám gondolkodni, halló!).
Nem tudom, Trier mennyire ismeri Bódy Gábor filmjeit. A logikus az lenne, hogy eléggé, ha másért nem, Udo Kier miatt, aki mindkettejüknél sokat szerepelt, és tuti mesélt Triernek Bódyról.
A dolog azért érdekes, mert számos "bódygáboros" filmes ötlet és technika tűnik fel a Nomfomániásban.
A jelenetre rajzolt geometria pl. az Amerikai Anzixban is megjelent - ha mást nem, ezt a filmjét Bódynak biztosan ismeri Trier -, dokumentumfilm-snittek a narráció mögött, a kulcsfogalmak vászonra "írása" - megannyi ismerős megoldás.
Sőt, nekem az a történetvezetés (dramaturgia? narrációtechnika? nem is tudom, minek nevezzem), hogy az elbeszéléseket hallgató férfi mindig valamilyen tudományos vagy esztétikai tételhez kapcsolja (melyeket Joe persze nem ismer), az is bódygáboros valamennyire.
És ugyanaz a Bach-mű szólal meg ebben a filmben is, mint Tarkovszkij Solaris-ában - szóval sok rendezőnek jut itt egy-egy gesztus vagy kacsintás.
Címkék: Trier Nimfomániás
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
