Szóval van egy ember, aki egy hűtőházban (?) tér magához: nem tudja, hogy került oda, és - úgy tűnik - nem érti, mit akarnak tőle az oroszul beszélő rosszfiúk, akik néha bejönnek és megverik.
Az alaphelyzet jó, sok izgalmas lehetőséget lehet kibontani belőle. És a Mélyhűtő derekasan igyekszik is megtenni ezt.
Az a fajta csavaros film akar lenni, amiben nem csak a szereplők jó része, de a n éző sem tudja, hogy mi is a helyzet. Persze ilyen a klasszikus krimikben is van, de ott legalább a főszereplőről tudja az ember, hogy kicsoda (a nyomozó általában).
Ezekben a típusú filmekben viszont, amikről beszélek, nagyjából az a lényeg, hogy a végén legyen egy hihetetlen, meglepő csavar, csattanó, amire a néző nem is gondolna, és ami az egész filmet átértékeli.
Nos, ez nem sikerül a Mélyhűtőnek: a csattanó ugyanis elmarad. Nagyobbrészt azért, mert nem lesz igazán világos a film végére sem, hogy a főszereplő igazat mondott-e vagy sem, és hogy kicsoda is valójában, és mit tudott.
Kisebb részben pedig azért, mert az újabb és újabb fordulatok nem tudják véig fenntartani a feszültséget, az érdeklődést.
Pedig maguk a fordulatok nem lennének rosszak: a nyomozó feltűnése, majd a halottnak hitt nyomozó felbukkanása, az orosz maffiavezér fia... szóval ezek jó ötletek, és elvileg működhetnének is, de a megvalósítás nem sikerül igazán: nem elég érdekes a színészek játéka, és egy idő után az egyhelyben topogás az izgalom növekedése helyett valahogy inkább elálmosítja a nézőt.
Ami viszont - sajnos - agyoncsapja végül is a filmet az ígéretes alapötlet ellenére, az a csattanó - pontosabban ennek hiánya. Lehet, hogy én néztem rosszul a filmet, de a befejezés után csak ültem és vakartam a fejemet.
Könnyen elképzelhető, hogy az alkotók célja éppen az volt, hogy a sok rejtély és kétség között - ahogy mondani szokás - a "nézőre bízzák" a megoldást, ám ehhez kellett volna olyan nyitott szálakat hagyni, ami teret ad a gondolkodásnak - így inkább olyan lett a film, mintha a forgatókönyvíró elfelejtette volna kinyomtatni az utolsó oldalt, amiben a magyarázat (megfejtés) lett volna.
Erőssége viszont a filmnek a kamaradarab-szerű közelség és eszköztelenség, és a fordulatok fentebb már dícsért egyedisége.
Plusz külön dícséret, hogy kihagyták a romantikázást a női és a férfi főhős között (OK, egy ajakharapás, néhány idétlen "sokatmondó" mondat és az obligát sztripíz bentmaradt - így éppenhogy elkerüli a B-kategóriát a film, de szerintem elkerüli), egy nagy pirospontot szerez a főhős azzal, hogy a csaj "ments meg..." nyöszörgésére csipőből helyreteszi a béna próbálkozást ("még a szemöldökömön levő jeget sem adnám érted" - a legnagyobb mondat a filmben!)
Valamint Dylan McDermott, aki a kissé elnagyoltan megírt figurát megkapó hitelességgel hozza.
+ a főszereplő vagánysága és realitása
- kissé fárasztóan túlbonyolított sztori, igazi csattanó nélkül
6/10
